Sok szeretettel köszöntöm oldalamon!

Fehér Ferenc

Apám asztali citerája

Valaha megvolt mind a húrja,

valaha simább volt a fája.

Valaha tiszta szívből zengett

apám citerája.

Zengett, mint nyáréjen a búza,

s panaszkodott téli esteken.

Sírt, mint csöpp gyerekkel a bölcső,

mint papír sír az ablaküvegen.

Zsongott, mint barackfán a méhek,

pengett, mint kasza peng az üllőn.

Olykor pattant egy húrja, s vénült,

mint zúgó akácfák a dűlőn.

Vénült, mint ősztájon az esték.

Fájában már száz szú percegett.

Nem is tudom, nem vettük észre:

apánk haja is már őszesebb.

Télestén, ha néha otthon járok,

emlékeznék hangjainál, de hiába:

sötét padlássarokban hallgat

apám asztali citerája.

Vele hallgat a ház, a nóta,

s a messze néző padlásszemek.

Olykor, ha szél sír el a tető felett,

jó húrjai még föl-fölzengenek,

s én hallgatom, mint mesét a gyermek,

hallgatom, mint ős partot a víz.

Nem tudok elszakadni tőle:

így, némán is vissza-visszahív.