Sok szeretettel köszöntöm oldalamon!
Fehér Ferenc
Apám asztali citerája
Valaha megvolt mind a húrja,
valaha simább volt a fája.
Valaha tiszta szívből zengett
apám citerája.
Zengett, mint nyáréjen a búza,
s panaszkodott téli esteken.
Sírt, mint csöpp gyerekkel a bölcső,
mint papír sír az ablaküvegen.
Zsongott, mint barackfán a méhek,
pengett, mint kasza peng az üllőn.
Olykor pattant egy húrja, s vénült,
mint zúgó akácfák a dűlőn.
Vénült, mint ősztájon az esték.
Fájában már száz szú percegett.
Nem is tudom, nem vettük észre:
apánk haja is már őszesebb.
Télestén, ha néha otthon járok,
emlékeznék hangjainál, de hiába:
sötét padlássarokban hallgat
apám asztali citerája.
Vele hallgat a ház, a nóta,
s a messze néző padlásszemek.
Olykor, ha szél sír el a tető felett,
jó húrjai még föl-fölzengenek,
s én hallgatom, mint mesét a gyermek,
hallgatom, mint ős partot a víz.
Nem tudok elszakadni tőle:
így, némán is vissza-visszahív.